Az MN 3170-es önálló hírszázad bajtársai viszont azt is megállapították, hogy az idő megszépíti az eseményeket, s ma már az 50 évvel ezelőtti reggeli futás sem tűnik olyan veszedelmesnek, még akkor sem, ha mínusz 22 fokos hidegben, pufajkában rótták a métereket.

A múló idő azonban nem csak jótékonyan szépít, hanem el is vesz. Szombaton néma főhajtással tisztelegtek azok emléke előtt, akik már soha többé nem anekdotázhatnak bajtársaikkal katonaéveikről. Hogy a sors hányukat szólította el, pontosan sajnos nem tudják, hiszen nagyon sokukat nem sikerült felkutatniuk.
1961 októberében és ’62 januárjában Budapestről, Nagykőrösről és Komárom-Esztergom megyéből sorozták be a fiatalembereket Ceglédre. A 92 fős létszámú önálló híradószázadban 22-en látták el szolgálatukat szűkebb hazánkból, Tatabányáról, Tatáról és Környéről.
Igazi elitalakulat voltunk a tüzérezreden belül, amolyan állam az államban, külön parancsnokkal. Nálunk nem volt olyan katona, hogy legalább szakmunkás végzettsége ne lett volna – mesélte Hárskuti Attila, s bármennyire is szépít az idő, még ma is fintorral emlékezett az éjjelekre, amikor volt, aki sírt, volt, aki nevetett, volt, aki jajgatott, s a kapcájuktól iszonyatos bűz terjengett, hiszen a 92 katona egyetlen, hatalmas szobában aludt.
Egy évig szolgáltak Cegléden, majd Várpalotára kerültek, s 1963. november 24-én bújtak ki a katonaruhából. Ahogy lenni szokott, szétszéledtek, mindenki élte életét, családot alapított, mígnem a tatai Czink József (†) felvetette az összejövetel gondolatát, Hárskuti Attila pedig „nyomozni” kezdett. Azokkal a bajtársakkal, akiket sikerült felkutatni, első alkalommal hat esztendeje találkoztak, s azóta évente kétszer, egyszer Cegléden, egyszer pedig Komárom-Esztergom megyében idézik fel a katonaéveket.
A találkozónak Környe, a falubeli egykori katona, Eichardt Imre révén már másodszor adott otthont, s a szombati múltidézésen Süli Lászlóné a házigazdák részéről apró jubileumi ajándékokkal is kedveskedett a vendégeknek, Rudlof Tibor pedig egy 2007-es újság másolatával érkezett, amely egy 1963-as katonafotót, s a 2006-os találkozójukat örökítette meg. A képeket nézve fájdalommal kellett megállapítaniuk, hogy egyre több az elhunyt bajtársuk… Azt viszont ezúttal is megígérték: amíg tehetik, találkoznak. Ők, akik fél évszázaddal ezelőtt hosszú-hosszú hónapokon át együtt sírtak, együtt nevettek és együtt szenvedtek...