A könnyek is kicsordultak csütörtök délután a vértessomlói Művelődési Házban, ahol H. Gábor Erzsébet, Tatabányán élő író, költő verses, zenés irodalmi teadélutánja várta a vendégeket, akik közül többen elérzékenyülve hallgatták a verselő szív szavait.
Maga, a program szervezője, Berki Béláné sem titkolta, megremegett a rendezvény kezdetén, s olykor elcsukló hangon mutatta be Zsikét, a csodálatos verseket író, nagyszerű embert, akivel a nyolcvanas évek közepén ismerkedett meg, majd évtizedekkel később, két esztendővel ezelőtt, immáron a szavak, rímek mestereként találkozott ismét.
Egyre többet és többet olvastam a verseit. Mindegyik táplálék volt a lelkemnek. De volt egy vers, amihez mindig visszatértem. Újra és újra elolvastam, és mindannyiszor azt vettem észre, hogy potyog a könnyem... Sokszínű tartalommal ír, lenyűgöző versei, novellái mágnesként vonzzák az embert... – méltatta a házigazda az írót, aki napjainkig több mint ezer verset vetett papírra, és saját elmondása szerint már apró gyermekként írt, a házi feladatait is versben fogalmazta meg. Zsike meleg szeretettel mesélt az egykori, nagyra becsült tanár néniről, Mezey Katalinról, aki sokáig egyengette irodalmi útját tanácsaival, biztató szavaival. Az első novellája megjelenését is neki köszönheti, az írást a Debreceni Egyetemi Élet szerepeltette a hasábjain. Az alkotó kisebb banki ügyintézői „kitérő” után a számok világa helyett a betűkét választotta, ahol magára találhatott, írásai hosszú évtizedeken át jelentek meg rendszeresen napilapokban, magazinokban. Ahogy mesélte, az élete nyugdíjas korában teljesedett ki, amikortól minden szabadidejét a novellák, versek alkotói birodalmában töltheti, ha érzi: „A toll szorít, ahogy fogom, vagy én szorítom, nem tudom, de meg kell tennem, éhezem; igen, ez, ami kell nekem!”
H. Gábor Erzsébet „Tűzmadár” című kötetében 330 verse jelent meg nyomtatásban, s ugyanennyi vár összeszerkesztve kiadásra. Az „Őrizni kihűlt kályha melegét” című, májusban megjelent novelláskötete 34 írást tartalmaz, a könyv előlapján a várgesztesi Talabér Angelika festménye látható. A két alkotó egymásra találása jól példázza a rokonlelkek, a művészetek sajátos, máshoz nem hasonlítható kapcsolatát: Zsikét Géli számos alkotása ihlette írásra, a versek kapcsán pedig a festőművészben születtek dallamok. Így a csütörtöki programon nemcsak szavalatként, hanem megzenésítve is hangzottak el versek öt téma köré csoportosítva: családról, természetről, lírikus strófák a szerelemről, hazafias versek, s végül az ars poetica – ...Hogy miért írok nem titok, mert gyönyör az, mit adni fog, az érzést annyira ismerem - hát add sokáig Istenem! Ám ha majd egyszer, én Uram, lezárnád mégis szép utam, s fényes kegyedet elvennéd, benned visszhangzó dal lennék.