A mozogni vágyók, gyerekek, anyukák, apukák pedig érkeztek is szép számmal.
Az érdeklődőket a már hagyományos lovaglás és íjászat várta, s nehogy bárki is azt gondolja, hogy ez utóbbi csak a fiúkat és csak a kicsiket vonzotta. A tatai Zsebők Zoltán testnevelő irányítása mellett fiúk és lányok, kisebbek-nagyobbak – de még egy nagypapa is – egyaránt igyekeztek, ha csak pár órára is, igazi íjászokká válni: hol sikerrel, hol a nélkül. Volt, hogy messzire szállt a nyíl, s az újabb feladatot a megtalálása jelentette a fűben, de azért – önállóan, vagy a szakember segítségével – sikerült beletalálni a céltábla közepét jelző sárga mezőbe is.
Mindeközben a közönség négylábú kedvencei pár méterrel odébb a gyerekek örömére folyamatosan rótták a köröket, igaz, Huligán olykor megmakacsolta magát, amiért Gubicza István szervező rá is akasztotta a lusta jelzőt, ám Mazalin Zoltán, a lovak gazdája biztosította: ha versenyre kelnének a két másik hátassal, Hédivel és Lucával, Huligán bizonyulna a leggyorsabbnak. Ezúttal természetesen elmaradt a vágta, de még így is akadt olyan apróság, aki úgy megszeppent a számára hatalmas állattól, hogy lovaglás helyett inkább csak a simogatást választotta. A többség azonban alig akart leszállni a nyeregből, míg végül mindenki sorra került: a legbátrabbak, leglelkesebbek és legkitartóbbak nem is csak egyszer…