A római naptárban a hónap eredetileg a Quintilis, „Ötödik” nevet viselte, mivel az egykori márciusi évkezdéstől számítva az ötödik hónap volt. I.e. 44-ben nevezték el júliusnak Julius Caesarról, aki e hónap 12. napján született.
Igaz, hogy a július a nyár legmelegebb hónapja, de ilyenkor is lehet szélsőséges az időjárás. A tikkasztó forróságot megszakíthatják az égiháborúval ránk törő heves záporok, esetleg jégesők.
A gazdaemberek a nyár legnagyobb munkájára a gabona betakarítására figyeltek.
Úgy gondolták, szép idő várható, ha reggel és este a füst egyenesen magasra szállt, ha napnyugtakor tiszta volt az ég, és a csalogányok szorgalmasan énekeltek. Ha viszont a kakasok napnyugta után kukorékoltak, vagy ha a varjak, a gyöngytyúkok és a pávák sokat kiáltoztak, akkor rossz időre számítottak.
A kenyérgabona betakarításának sikerességét különböző vallásos szertartásokkal, szokásokkal igyekeztek biztosítani. A legtöbb helyen az aratást kalapemeléssel, imádsággal, fohászkodással kezdték. A templomkertben összegyűjtötték az aratáshoz használt eszközöket, melyeket a pap megszentelt. A munkát végzők a búzatábla szélén letérdeltek, keresztet vetettek.
Az első learatott búzaszálhoz, búzakévéhez is kötődtek szokások. Amelyik baromfi ebből evett az egészséges és termékeny lett, az arató derekára kötötte, hogy majd ne fájjon.
Az aratókat elsőként meglátogató gazdát a learatott gabona szalmájával megkötözték, és csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát.
Ha rosszra fordult az idő, különféle szórakoztató játékokkal múlatták az időt, álesküvőt tartottak, eljátszottak halottas jelenetet, marokszedők búcsúját, medvét táncoltattak.
A legtöbb szokás az aratás végéhez kapcsolódott. Egy talpalatnyi gabonát mindig aratatlanul hagytak, hogy jövőre is jó termés legyen, és jusson az ég madarainak is.
Az utolsó kévéből koszorút fontak, mely lehetett korona formájú, csigaszerű vagy koszorú alakú, a legszebb kalászokból készítették, mezei virágokkal, szalagokkal díszítették. A munkások énekelve vitték a koszorút a gazda házához, akinek arattak.
A gazda a váltsággal kiváltott koszorút a mestergerendára akasztotta, ezzel is jelezve az aratás végét. Tavasszal a szemeket kimorzsolták a koszorúból és a vetőmag közé keverték a jó termés reményében.
A nehéz, hosszú munkát bőséges jó vacsora, bor és táncmulatság zárta. Az aratóbálokat elsősorban az uradalmakban rendezték, ahol aratással, búzával kapcsolatos dalokat énekeltek:
„Arass rózsám, arass, megadom a garast.
Ha én meg nem adom, megadja galambom.”
Népi megfigyelések:
-ha július nem főz, szeptembernek nem lesz mit ennie
-Sarlós Boldogasszony napi eső Lőrinc-napig tart
-ha Mária-Magdolna napján szép az idő, jót tesz, ha rossz, úgy ártalmas
-ha Anna napján a hangyák bolyokat készítenek, úgy csapadékos tél lesz
-Ernő napi eső langyos telet hoz