Kamaszként vett részt az ’56-os forradalomban. Kivégzésének és megmenekülésének csodával határos történetét ezerszer elmesélte már. Nemcsak szóban, darabjaival is meg akarja adni a „tisztán látás örömét”. Jelenleg az Újpest Színház főrendezője. Október huszonharmadika felé közeledve Dózsa László érdemes művésszel beszélgettünk a Halálcsel című darab bemutatója előtt.

Dózsa László a népligeti komédiásvilágba született bele, szülei artisták voltak. Már gyerekként megismerte, hogyan működik a rendszer: a cirkuszi bohócot az előadás közben leteperték és bilincsben elvitték. Miután államosították a Népligetet, őket egy belvárosi bérházba telepítették, itt azt is látta, hogyan viszik el az embereket az ÁVO-sok.

Tizenöt éves volt, amikor kitört a forradalom. Édesanyja a piacra küldte, ő azonban út közben csatlakozott a forradalmárokhoz. A szövetség utcai Divatcsarnokot védték, miután veterán katonák kiképezték őket, a Lámpagyárból hozták a fegyvereket, benzines palackokkal rengeteg tankot kidobtak. „Ezek a halottak arctalanok, de amikor először szembesül az ember azzal, hogy öl, az egy borzasztó dolog.”- idézi fel Dózsa. Még ma is álmodik azzal a két orosz katonával, akik a szeme előtt égtek el.

November 4-én indult el a végső szovjet támadás. Katonai szakértők is osztják azt a véleményét, miszerint hiba volt Tökölre menni és a szovjetekkel tárgyalni, a magyar légierő ugyanis nagyon erős volt akkor. Egy szőnyegbombázással meg lehetett volna akadályozni, hogy Budapestet ennyire szétlőjék.

„Csapataink harcban állnak.” – Nagy Imre lelkesítő szavaira tízezrek indultak harcolni, meséli a színész. Hangsúlyozza, nagyságrendekkel több volt a halott, mint a történészek mondják, hullagúlák voltak minden sarkon. A divatcsarnoknál harcolók közül egyedül ő maradt életben.

Hetedikén megadták magukat, azonban ezekben a harcokban nem ejtettek foglyokat. A sortüzet bajtársai közül egyedül ő élte túl, majd még egy tojásgránátot is rájuk dobtak. A repeszek nagy részét egy holttest fogta fel, azonban a mai napig van két szilánk a fejében, amely – mint mondja – egyre több problémát okoz. „Azt érzem, hogy engem ez a szilánk fog elvinni.”- vallja be a művész, és a Nyolcvan huszár című filmből idéz: „Az a golyó, amit neked szántak, mindenhol megtalál. Megtalál előbb vagy utóbb, még a paplanos ágyban is”.

„Talán egy lelkiismeretfurdalás mentett meg” –feleli arra a kérdésre, mivel magyarázza csodának nevezhető megmenekülését. Miután testét bevitték a rabkórházba, az egyik vallató szinte „szétrúgta a fejét”, a klinikai halál állapotába került. A Kerepesti temetőben egy sírásó vette észre, hogy megrándult a keze, és annak ellenére kórházba vitte, hogy parancs rendelte el: az élőket is el kell temetni.

A halálra így emlékszik vissza: „minden eggyé válik valahol, jó és kellemes érzések uralják az embert. Átéli az ember a világ összes fájdalmát, de ugyanakkor a világ összes boldogságát is. Talán a Krisztusi megváltás gyönyöre és kínja lehet ilyen, ha vallási szemmel nézzük. A valóságban azonban a halál egy boldog asszimilálódás.”

Mint mondja, nincs benne gyűlölet. Találkozott egykori vallatójával is a Magyar Rádióban, de csupán szánalmat és megvetést érzett. Haragot sem önmaga miatt érez, hanem azon bajtársai miatt, akik ma is éheznek. A kitüntetéseket is az ő nevükben veszi át, a napokban a svéd királytól kap állami kitüntetést.

Jelenleg az Újpest Színház főrendezője, folyamatosan dolgozik. Tavaly október 23-án mutatták be a Pesti srácok című darabot, most pedig egy újabb ’56-os vonatkozású mű, a Halálcsel premierje előtt áll. „Kegyetlen az előadás, de ugyanakkor felemelő is. Az ember gigászi harcát mutatja be, az állatsággal, a barbársággal szemben.”- mondja a rendező. A darab Szűcs Sándor újpesti labdarugó történetét meséli el, akit 1951-ben halálra ítéltek. A rendezés során saját emlékeit is beépítette, és korabeli slágerek is felcsendülnek az előadáson. „Én úgy érzem, hogy ezzel a darabbal a magyar nemzetnek az apokalizmusáról, az önfeláldozásáról elég sokat elmondtam.” Kérdésünkre elmondja, még nem született igazán hiteles, apokaliptikus feldolgozása a korszaknak. Egy olyan volumenű film, mint A halál ötven órája lenne igazán méltó.

Rendezései során az a cél vezeti, hogy elmesélje, közvetítse, milyen volt 1956. „Megadni az embereknek a tisztán látás örömét, az egy nagyon fontos dolog”. Ezért is lenne szükség a még ma is élő forradalmárok rehabilitációjára, hiszen „még itt vagyunk, még mindig forradalmárok, akik nagyon sokat tudnának segíteni.”- vallja Dózsa Sándor érdemes művész.