Az ünnepségre ezúttal is Kossuth nótákat énekelve érkezett a gyertyás felvonulás, s a világháború hősei tiszteletére állított emlékműnél is hagyományosan csendült fel a „Kossuth Lajos azt üzente…”
Közben a művelődési házban a fiatalok már lázas izgatottsággal készültek az emlékműsorra, amely előtt Almásiné Berki Zsuzsanna köszöntötte a megjelenteket, felidézve a szabadságért, a zsarnokság ellen vívott ’48-as forradalmat és az azt követő bátor, áldozatos küzdelmet, mely kitörölhetetlenül beíródott a magyar nemzeti tudatba.

Az ifjú színjátszók pedig előadásukkal visszaforgatták az idő kerekét, s a zsúfolásig megtelt teremben mintha valóban az akkori események kockái peregtek volna. A fiatalok műsorukkal Klapka Györgynek állítottak emléket, aki életről, halálról döntött, mikor már minden veszve volt. A kiváló katona és politikus alakja elevenedett meg a színen, aki utoljára adta át a komáromi várat az ellenségnek. Addig a napig azonban vívódás és gyötrődés jellemezte mindennapjait. De nem csak az övét. „Átkozott legyen az a harc, amely népeket pusztít el. Átkozott legyen a kín és minden szenvedés. És átkozott legyen a kor, amelyben oly sok anya temeti el a gyermekét.” – hangzott az asszonyok fájdalmas panasza, miközben Klapka Györgyöt kérdések marcangolták: „Választhatok sok-sok vért, pusztulást. De kell ennél több vér, áldozat, az élő magyarokért? …Az eljövő hogy néz vissza rád? A nagy hadvezér, ki eladta a hazát, mondanák…”
Klapka György végül 1849. szeptember 27-én aláírta a komáromi vár megadásának feltételét képező megegyezést. S hogy ez számára milyen fájdalommal, lelki tusával járt, azt az utolsó napi parancsának sorai jelzik: „Meghajoltatok, mert kellett. Az események törhetetlen hatalma előtt hajoltatok meg. Ez és a megmentett becsület adhat megnyugvást mindnyájatoknak. Vegyétek férfias, elszánt küzdelmeitekért a haza legforróbb köszönetét! Vegyétek egyszersmind szíves végbúcsúmat…”