A Mikesi házaspár négy gyermekéből kettőt temetett már el. Máté és Barbara elvesztése olyan élmény volt Pongrác és Judit számára, amely egyszerű földi halandónak ritkán adatik meg.

Házasság, gyermekáldás, élet-halál, a bánat örömmé transzformálódása és Isten megtapasztalása A Remény Emberei című sorozatunkban Mikesi Pongrác és Mikesi Judit története nyomán.

Pongi és Jutka 32 éve házasok. Elmondásuk szerint hosszú udvarlási időszak előzte meg a boldogító igent, de már a találkozás után nem sokkal biztos volt: “Ő lesz a feleségem, az életem párja.” – mondta Pongi, de hasonlóan emlékszik vissza Jutka is: “Mintha az Isten érintése lett volna a szerelmünknek az indulása.” Négy gyermekük született, akik közül viszont kettő már eltávozott. A legidősebb, Máté 25 évvel ezelőtt, Barbara, a második a sorban, 10 évre rá, pontosan azon a napon, amikor bátyja született. Gyermekeik szomorú sorsa olyan élmény volt a szülők számára, ami után mindketten más emberek lettek.
Mikesi Máténál 5 éves korában kemény hasfalra lettek figyelmesek. Mivel az orvos által diagnosztizált gyomorrontás nem akart elmúlni, felkeresték a kórházat, ahol először vesegyulladást, majd végül súlyos leukémiát állapítottak meg. Máté csak annyit mondott édesapjának: “Apa, vigyél engem innen haza, mert itt engem nem tudnak meggyógyítani!” Soha többet nem hagyta el a kórházat.

Pongi és Jutka egymást váltotta a steril szobában, ahol gyermeküket folyamatosan adták át a mennyei világnak. Máté halála után azonban egyikük sem élhette meg teljes egészében a gyászt, mert a családot össze kellett tartani. A közösség hihetetlen megtartó erejéről tesz tanúbizonyságot az apa egy története: “Ebéd közben a fiam megkérdezte: Apa, miért sírsz? Azért sírsz, mert nem jutott elég szilvásgombóc?” Gyermekeik köszönhetően fiatal koruknak, még nem értették meg, hogy mi is történt, másként látták. Jutka szerint negyedik gyermekük születése segített leginkább kijönni a gödörből. “Azt megtapasztalni, hogy kelj fel és menj tovább, egy hihetetlen élmény volt!” – mesélte.

Egy négyéves szép időszak következett, amit aztán Barbara leányuk betegsége kezdett beárnyékolni. Megfázásszerű panaszokkal és enyhe hőemelkedéssel indult, majd apró daganatok jelentkeztek a kislány nyakán. Végül a kórházban több hét után diagnosztizálták a betegséget: Hodgkin-limfóma, vagyis nyirokrendszeri rák. A statisztikák bizakodásra adtak okot, hiszen több mint 80 százalékos volt a gyógyulás ebből a betegségből, és már az első kezelések is eredményesnek bizonyultak. Négy hónap után azonban visszaesett, és elindult a hat és fél éves küzdelem a rákkal. “Próbáltuk élhetővé tenni az életét, sokat játszottunk, olvastunk, testvérekkel társasjátékoztunk. Nagyon jó kedélyű volt és nagyon tudott harcolni.” – meséli az édesanya. Mindez azonban kevésnek bizonyult; 15 évvel ezelőtt, 14 évesen Barbara is távozott az élők sorából. “A lányunk utolsó szava az volt, hogy bocsánatot kért tőlünk, hogy ennyi szenvedést és nehézséget okozott nekünk.” – emlékszik vissza Jutka.

A gyász még mélyebb és fájdalmasabb volt, mint előzőleg. “Én akkor nagyon összevesztem Istennel” – idézi fel Pongi. Egy év kellett, hogy a kijöjjön a sok vád, egy év kellett, hogy a Férj kijöjjön az önmaga által épített szobából, ahova önmagát száműzte. “Hiába kopogtam, kértem ezen az ajtón, meg kellett várnom, hogy ő nyissa ki. Meg is történt, és utána tudtam a saját gyászommal foglalkozni.” – emlékszik vissza Jutka. Gyászuk, tapasztalatuk mégsem keserű, nem szomorúsággal, hanem éppenhogy örömmel teli! “Olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, ami egészséges gyermek és szülő esetén nem jöhet létre.” – mondja az anya, míg az apa szerint “Isten megajándékozott azzal, hogy a gyermekeinket elkísérhettem.”

Számukra éppen ezért a Mindenszentek és a Halottak napja valami egészen mást, sokkal többet és mélyebbet, valódi ünnepet jelent. “Ezek az ünnepek lehetőséget adnak nekünk, hogy újra átgondoljuk azokat az értékes dolgokat, amiket a gyerekeink életén keresztül kaptunk.” Akkor úgy érezték, hogy a gyermekeikkel együtt a jövőt is eltemették. Mára a fájdalom megértéssé, a bánat örömmé, a vívódás várakozássá szelídült. “Amikor az édesanya a gyermekét betakarja, megigazítja a paplanját, hogy az álma nyugodt legyen, az hasonló ahhoz, mint amikor egy meghalt gyermek sírján az ember rendezgeti a virágokat.” – mondja Jutka. Mert ‘Isten vendége vagy e világon! miért nem hagyod, hogy a házigazda sorra nyitogassa, minden kincsét rendre megmutassa?’