– Szia Tamás! Gyere, beszélgessünk még egy jót utoljára!
– Várjak még? Tisztázni akarsz valamit?
– Igen, nekem jutott a szomorú tisztség, hogy elköszönjek tőled, mindannyiunk nevében… Amikor megtudtam, hogy „elmentél” a két tenyerembe temettem az arcom… De hadd ne folytassam, hiszen nem rólam van szó…

– Igen, és ahogy sejtetted, a gyásznak is van „mérete”, 1500 karakter, de kérlek, ezért most ne zsörtölődj.
– Igen, persze, hogy emlékszem, amikor az első, döccenő kéziratainkkal bekopogtunk a nagy hatalmú szerkesztőhöz. Aztán arra is emlékszem, amikor megkurtított írásainkat egymásnak mutogattuk, miközben kínunkban mosolyogtunk.
– Igen, persze, hogy még most is ott cseng a fülemben a munka utáni kérdés: „akkor este futunk?” És futottunk, hogy épek, egészségesek maradjunk.

– Igen, tudom milyen sokszor és milyen nagyokat beszélgettünk. Te hadartál, én csillapítottalak. De mindig egymásba tudtuk szőni még egymás történeteit is. És sokszor bor sem kellett hozzá. De jó is volt!

– Igen, most már el merem mondani, talán el sem hiszed, mennyi mindent tanultam tőled. Még ha néha duzzogtam is magamban, hogy te ezt miért tudod jobban… Miért vagy olvasottabb, tájékozottabb. Ami persze jó volt, különösen az olvasóknak, mert a felkészültséged rendre visszaköszönt az írásaidban is.
– Igen, említetted, hogy „vacakol” a szíved, de nem verted nagydobra, nem csináltál belőle ügyet. Ezért érezhetem úgy, hogy búcsú nélkül mentél el. Pedig szerettelek volna még szívből megölelni.

Barátsággal: Petrik Józsi

***

Lapzárta Veizer Tomival

Az első ölelés az utolsó marad.

Felnőtt barátságunk növekedőben volt. Minket a testületi meghívók, a kiállítási megnyitók, a könyvbemutatók sodortak össze. Konkurens lapok újságíróiként közös programokon cseréltünk gondolatot, s csak húsz év ismeretség után derült ki, mennyi mondandónk van egymásnak. „Lapzárta van, most sietek, utána jelentkezek!” – beszéltük többször.

Elhívtál borozni. Te sört ittál. A kocsmából először visszafordultál, hogy ez egy ilyen nőnek nem való. Milyen jó, hogy ott maradtunk! Retró díszletek között tudtam meg, hogy Moszkvában tanultál, hogy tanár vagy, hogy reál is vagy, hogy oroszul beszélsz folyékonyan. Okos, művelt embert ismertem meg, egyet, az utolsó mohikánok közül. Soraid akár az enyémek is lehettek volna.

Megosztottad velem, hogy nincs szerencséd mostanában, pedig szeretnél egy társat, aki veled él, veled kel és fekszik. Szeretnél szeretni újra, szívből és igazán. Sírtunk. Nevettünk. Nevettél. Kacagtál jóízűen. Hallom most is.

„Jó volt dumálni, jó lenne újra.” – mondtad. Kiránduljunk akárhova, annyi szép hely van ebben az országban, vagy menjünk biciklizni, kölcsönadsz egyet, míg az enyémmel baj van. Nem mentünk. „Mi van veled, lányka? El vagy tűnve.” – üzentél. „Még mindig el vagy havazva?” – kérdezted. Megbeszéltük, hogy dumálunk. Nemsokára. Mindjárt összehozzuk. Most mindenkinek sok a dolga. De maradjunk kapcsolatban. „Nem vagyok jól, csessze meg!” – keseregtél. Megbeszéltük, hogy dumálunk. Hogy nem tűnünk el egymás életéből.

Vasárnap föl akartalak hívni, hogy menjünk el kirándulni másnap. Másképp alakult. Hétfőn túráztam a családdal. Gaja szurdok, Károlyi birtok, vadrezervátum. Nem tudtam, hogy érted is megyek a talpalón. Nem tudtam, hogy eltűntél az életemből, az életedből, a fiaid életéből, akiket nagyon szerettél. A szerveinket használni kell, úgy tökéletesednek, ezt egy orvos barátom szokta mondani. Még sok tartalék volt a te szívedben, láttam, éreztem, és tudom most is.

Vasárnap reggelre virradóan meghalt Veizer Tamás.

A konkurenciám. A kollegám. A barátom. Akit csak egyszer öleltem meg, hogy erőt adjak neki. Kevés volt. Többször kellett volna. A szíve többre vágyott, s most megállt.

Az első ölelés az utolsó marad. Hiányzol, Tomi.

Ölelnélek. Zsuzsa