Papp Albert retrospektív kiállítását november 15-től tekinthetik meg a Tatabányai Múzeumban. A kiállított művek között több olyan is szerepel, amely most először kerül bemutatásra.
- Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a mai kaotikus világban talán még nagyobb jelentősége van annak a rendnek, amit a művészet sugároz a befogadói felé. A városi miliőben hogyan érhető tetten a rend, és hogyan tudod azt visszaadni a képeiden?
- Fontos, hogy nem a természetet, hanem a harmóniát keresem mindenben. Ebben a zaklatott világban nem célom meghökkentő, „szúrós” képeket készíteni, Túl sok ilyennel találkozunk manapság, én azonban felemelni akarok, elérni azt, hogy aki megnézi a képeimet, lelkileg telítődjön. Az ember alapvető beállítódását gyerekkorában szerzi meg – így voltam ezzel én is vidéki gyerekként. Talán ezért szeretem a városban is a békés, nyugodt környezetet, mint például az érintetlen, hófödte városi utcák képét.
- Egy festményből az ember elvesz, s hozzáad, tehát nem úgy készül, mint egy fotó. Két dolog miatt is sokkal személyesebbnek, intimebbnek gondolom az ilyen alkotásokat. Befogadói oldalról szubjektív, hogy kiben mit idéz föl egy festmény, főleg úgy, hogy a néző már eleve rendelkezik egy adott élményvilággal. A művész szempontjából is igaz ez, hiszen a mondanivaló végül mindig több lesz, mint maga a téma. Például a forma nélküli, nem ábrázoló, absztrakt művek nem részei az én világomnak, így érzelmileg sem tudok azonosulni velük.

- Hogyan választasz témát egy-egy festményhez, mi ragadja meg a figyelmed, mi inspirál?
- Azt a világot szeretném bemutatni, ami nem taszít, ahol jól érzem magam. Igyekszem harmonikus képeket készíteni. Általában a látványt vázlatosan megörökítem, s később, a műteremben a képzeletem kiegészíti, átformálja azt. Tehát a valóság képeihez mindig hozzáadok önmagamból is egy darabot. Számomra például a táj- és állatábrázolás nagyon fontos, s a platánfák is visszatérő motívumként jelentkeznek.

- Van-e olyan mű a kiállított darabok között, amely kifejezetten közel áll a szívedhez, és miért?
- Több festményemről is elmondható ez. A lányomat ábrázoló képem, vagy a díjazott Falusi emberek és a Téli reggel című művek is a kedvenceim közé tartoznak, de az eddig még egyszer sem kiállított Önarcképem ugyanúgy közel állhozzám, mint például a Házak, asszonyok, vagy a Völgy télen. Ez utóbbi például egy mély utat ábrázol, s azt, ahogy megolvad a hó és lefolyik a völgy oldalán. Két nap alatt készültem el vele. Azt a részletét, ahogy a szél kifújja a havat, s kilátszik alóla a csupasz föld, én magam is kikapartam. Emiatt használok általában farostlemezt vászon helyett, mert azt kedvem szerint tudom „gyötörni”. Az Ártéri fák c. képem szimbolikája a kilátszó gyökerekben rejlik: ez utalás azokra a folyamatokra, melyek végül elszakítják az embert valós gyökereitől, s végül egyfajta globalista egyenruhába bújtatják, megtörve egyéniségét, mint az egyik fa törzsét a képen.
- Különleges daraboknak számítanak az ún. gouache-technikával készült festményeim, melyeket az emeleti kiállítótérben lehet megtekinteni. Ezeket már papírra festettem, saját, egyedi festékreceptemet használva.

- Nemrég a 10. Őszi Tárlat mutatta be a helyi kortárs alkotóművészek munkáit. Mit üzennél a fiatal alkotóknak, milyen jó tanács az, amit a jövő festőnemzedékének átadnál?
- Ne szoruljon ki az ember a természetből, mert ez előbb-utóbb súlyos károkat fog okozni lelkivilágában. Igyekezni kell mindig harmóniában maradni a természettel!