Az egyórás, oldott hangú beszélgetés hallgatói egy rokonszenves, a hivatásához tehetséggel és szakmai alázattal viszonyuló művészt ismerhettek meg, aki többek között elmondta: „a színészet folyamatos kihívás”, amelynek szavai szerint, nem könnyű megfelelni.
Nagy-Kálózy Eszter elmesélte, hogy hatéves korában került a családja Tatabányára, ahol édesapja a városi bíróságon kapott munkát. Az első idelátogatás nagy élménye volt a Turul madár a hegyen, ami – gyermekként úgy érezte – „őrködik a város felett” és őt is megvédi, életének új színterén. Schmidt Csaba érdeklődésére azt is elmondta, hogy mint mindenkit, a gyerekkor őt is ideköti, hiszen ebben az időszakban „erőteljes élmények érik az embert”. Megtudtuk tőle, hogy a dózsakerti általános iskolában magyart tanító Gerzanics Magdolna „sokat tett” azért, hogy a színészi pályát válassza. De meghatározó volt számára az is, hogy TBSC-ben öt évet atletizált, s ezek az évek a tanulás mellett az edzésekkel és versenyekkel teltek. „Komoly megmérettetés volt ez a számomra, egy nagyon komoly közösségben” – hangsúlyozta a művésznő, akinek megmaradt a „futás szeretete”, s felnőttként néhány félmaratoni távot is teljesített.
Jó szívvel emlékezett az Árpád Gimnáziumra, ahol Bükki Edit magyar tanárnő segítette, de sok tanárától kapott biztatást, hogy színész ambíciója kiteljesedhessen. Gimnáziumi osztálytársaival öt éves találkozóikon számolnak be egymásnak életük alakulásáról. „A színészet folyamatos kihívás, hiszen el kell jutni olyan dimenziókba, amit hétköznap nem él meg az ember” – foglalta össze Schmidt Csaba kérdésére a színészi pálya egyik lényeges elemét Nagy-Kálózy Eszter, aki hozzátette:”A teremtés kezdete, ha egy új szerep elindul”. A folytatásban arról is beszélt, hogy első komoly szerepe, amivel megszenvedett Fejes Endre Rozsdatemetőjében Csele Juli gyári munkásnő alakja volt. Szólt a soproni színházban színpadra állított Tennessee Williams darab, A vágy villamosa főszerepéről, Blanche-ról, úgy vélekedett, hogy a viszonylag kevés előadásszám miatt még benne maradt sok minden, mert ezzel a szereppel tizenöt évig kellene együtt élni és tovább építeni. A művésznő hangsúlyozta, hogy „a színház folyamatosan moralizál”, így az ott alkotó emberek e helyütt mondhatják el véleményüket a világ állapotáról.

Schmidt Csaba a film- és színházi szerepek megformálásának különbözőségéről is faggatta vendégét, aki elmondta, hogy ifjú színésznőként rengeteget filmezett, ahol egy másfajta szerepformálás szükséges. A sok beállítás és ismételt felvétel olyan eszköze a filmkészítésnek, amely esetenként kevesebb koncentrációval is megvalósítható. Míg a színész a teátrumban „az előadás eszköze”, és ezért minden körülmények között, azonos hőfokon és színvonalon kell teljesítenie. Nagy-Kálózy Eszter a mintegy hatvanfős hallgatósággal megosztotta: „Ma már sokkal jobban izgat a színház, kimegyek a színpadra és boldog vagyok. Ezen a pályán egy életen át lehet tanulni, ebből nem lehet nyugdíjba menni.”

Schmidt Csaba egy csokor virággal és a tatabányai, Ferenczy Béni-díjas Szunyogh László „Régi zene” című érmével köszönte meg a beszélgetést.