Minthogy ilyenkor már útjukra készülődnek a vándormadarak, a névadót sokfelé Fecskehajtó Kisasszonyként emlegették. Magyarországon kedvelt búcsúnap.
Tulajdonképpen az augusztusi Nagyboldogasszony és a szeptemberi Kisasszony közötti periódus is a zordabb évadra való felkészülésre serkentette a gazdaasszonyokat, de már a férfinépet is. Igyekeztek ekkorra összegyűjteni a tyúkok alól a tavaszig elálló tojást, megszedni a gyógyfüveket, alvóra szemezni a gyümölcsfákat. Az utóbbi természetesen a férfiak dolga volt, akárcsak a szántás, vagy az aktuális magvetés.
Némely helyen, nem is olyan régen még Kisasszony-nap hajnalán a vallásosabb asszonyok kimentek a határba, és lehetőleg egy kiemelkedőbb dombon várták a napfelkeltét. Azzal a legendabéli hiedelem-mel, hogy aki érdemes rá, a felkelő napkorongban megpillanthatja Szűz Mária alakját. Ha netán eső, vagy felhő akadályozta a lehetséges látomást, abból csapadékos vetésidőre következtettek az időjárás megfigyelői.
A vetést is e határnap után kezdték sokfelé, és a vetnivaló búzát az előző éjszakán "harmatra tették", azaz a szabad ég alatt elterítették, abban a hitben, hogy akkor nem fog majd megüszkösödni. Végül a vetés után magasra dobták a kiürült zsákot, kérve a Mindenhatót, hogy akko-rára nőjön a gabona.
Szeptember legnagyobb ünnepe mindenképpen a Kisasszony nap, Szűz Mária születésének az ünnepe. A legenda szerint Mária születésének az éjszakáján keletkezett a taligavirág, - más néven a hunyor - és gyökerének gyógyereje van. Amikor Jézust szülte, akkor keletkezett a mocsárd, - ismertebb nevén a gólyahír, amelyet szintén gyógyerejűnek tartanak. Máriának a menekülésekor hullott könnyeiből fakadt a gyöngyvirág, hajából az árvalányhaj, a gyermek Jézus mosdóvizéből pedig a nefelejcs.